Harmadik rész - Ötödik fejezet

Ezúttal nem ő vár. Az rendben volt számára, hogy az üzleti találkozók előtt hamarabb megjelenik, hiszen az volt a fontos, hogy meglegyen a tekintélye. Soha nem késett volna. Nem volt az ő stílusa.

Most viszont megengedte magának, hogy tíz perccel később érkezzen egy találkozóra. Kellett is az a tíz perc, hogy még a tökéletesnél is csinosabb lehessen. Ez most nem hivatalos ügyek intézéséről szólt, egyáltalán nem. Egy randevúra készült.

Út közben még azért elintézett egy fontos telefont. Tudni akarta, hogy sikerült-e megtennie az egyik alkalmazottjának, amire utasította. Nem mintha lett volna választása, hiszen a nő a kezében tartotta a sorsát.

-  Nos? Megtette, amire kértem? – kérdezte halkan, titokzatosan.

-  Igen, hölgyem – hangzott a válasz a telefonból.

-  Megsérültek?

-  Csak a nő, őt kórházba is vitték. A fiúnak nem esett bántódása.

-  Rendben van – nyugtázta elégedetten. – Gondolom, ön sikeresen megúszta a dolgot – feltételezte.

-  Természetesen, hölgyem. Azonnal elhajtottam. Senki nem látott.

-  Akkor jó. További utasításig figyelje őket. A pénzét pedig megkapja, ahogyan megbeszéltük – mondta a nő, majd le is tette a telefont, és csendben sétált tovább.

Nem volt személyes találkozón hetek óta, egészen pontosan mióta Londonba jött. Nem ismert itt senkit a kollégáin kívül, és nem vágyott barátokra. Nem volt szüksége rájuk, egyedül is boldogulni tudott az idegen városban. Hamar megszokta a londoni környezetet, már az eső sem tudta zavarni őt, és szeretett egyedül lenni. Ilyenkor általában Christopher hívásait várta Los Angelesből, vagy a tervét szövögette olyan ördögien, mint egy pók, ami az áldozatára vár.

Ennek ellenére úgy érezte, meg kell tennie ezt a lépést is, ha a teljes bosszúra vágyik. Hiszen itt nem csak a munkáról volt szó. Mindent vagy semmit alapon kellett cselekednie. Pontosabban mindent ÉS semmit alapon, hiszen mindent el kellett pusztítania, hogy az ellenségének semmije se maradjon.

London belvárosában sétált, nem járt már messze a helytől, ahová megbeszélték a találkozót. Nem volt benne biztos, hogy a másik fél is randevúnak szánta a programot, de azt gondolta, mindenképpen az lesz belőle a végén. Nem fél majd tisztázni a szándékait, kimondja majd, amit gondol. És könnyű lesz irányítania az eseményeket, különösen most…

Csak akkor vette észre a kávézót, amikor meglátta, hogy akivel találkozik, már ott áll előtte. Eldugott és jelentéktelennek tűnő hely volt, ha rajta múlt volna, el is ment volna mellette.

-  Szia! – köszönt a nő a falnak dőlve ácsorgó srácnak, mire az felé nézett.

-  Szia – mondta, majd odalépett a nőhöz, és két puszival köszöntötték egymást. A nő ezt jó jelnek tartotta. Azon viszont meglepődött, hogy a húszas évei elején járó fiú mennyire idősebbnek tűnik a koránál. Bár sportosan öltözött, arcát sűrű borosta takarta, és ettől férfiasabbnak látszott. A viselkedése is érettebb volt, mint a korabeli embereké – ezt tudta a nő, hiszen ismerte már hetek óta. Nem véletlenül választotta őt.

Miután bementek a meghitt és családias hangulatú kávézóba, és rendeltek maguknak egy-egy kávét, beszélgetni kezdtek. Az elején természetesen szó esett a munkáról is, de hát ez természetes volt, hiszen a fiú élete leginkább a munkájáról szólt csupán. És ez egy közös pont volt kettőjük között, mivel együtt dolgoztak, és innen tudták elindítani a beszélgetést. Ezután a nő személyesebb témák felé terelte a szót – még a fiú családjáról is érdeklődött, és mosolyogva hallgatta a beszámolóját. Próbált kedvesen viselkedni, hiszen most a legkevésbé volt az a célja, hogy megfélemlítse a fiút – nem, most barátságosnak kellett lennie, hogy a fiú egy nőként és ne a főnökeként tekintsen rá.

Ahogyan telt az idő, a nő terve jól haladt. Ha tehetséges volt valamiben a bosszúálláson kívül, akkor az a férfiak elcsábítása volt. És egy ilyen könnyű prédával azt gondolta, hogy semmi akadálya nem lesz. Úgy tűnt, ebben igaza is volt.

Bár a fiú az elején visszahúzódóan viselkedett, majdhogynem elutasítóan, később sikerült elérnie a nőnek, hogy feloldódjon a társaságában. Tudta, hogy a fiú egy nagyon romantikus és ragaszkodó típus, és egyértelműen az idősebb nők tetszettek neki, ezért szerencséje volt. Ráadásul nemrég szakított a barátnőjével, ami valószínűleg eléggé megviselte őt, és ezt a nő ki is használta. A megfelelő pillanatban pedig megtette azt a bizonyos lépést.

-  Be kell vallanom – kezdte, miután közelebb húzódott a fiúhoz -, hogy nem csak a munkánk miatt akarlak megismerni téged. Azóta tetszel nekem, mióta először találkoztunk – mondta bátran, miközben megrebegtette hosszú, sötét műszempilláit. A fiú egy kissé meglepődött. Nem is tudott mit mondani, hiszen zavarba jött, leginkább a nő közelségétől. Megbabonázva bámulta sötétvörösen csillogó haját, vérpiros, telt ajkait és arcának szigorú, mégis hibátlan vonásait.

-  Úgy gondolom, mindketten elég érettek vagyunk ahhoz, hogy a magánéletünket külön tudjuk választani a munkától – folytatta nő halkan, és mosolyogva figyelte a lélegzetelállító hatást, amit a fiúnak okozott. Nem is várt hát sokáig, hirtelen megcsókolta őt.

A fiú először nem csókolta vissza. Túlságosan meglepett volt, hiszen egyáltalán nem számított arra, hogy az események ilyen fordulatot vesznek majd. Miért is számított volna rá?  A nő idősebb volt nála legalább öt évvel, és nem olyannak tűnt, mint akinek bárki megfelel. Ráadásul gyakorlatilag a főnöke volt.

De aztán a fiú arra gondolt, hogy ő igen is megérdemel egy ilyen nőt. Elég gazdag volt ahhoz, hogy megfelelő legyen számára. Arra gondolt, hogy az előző barátnői nem tudták kezelni a munkájával járó hírnevet – és ki más értené meg jobban a világát, mint ez a nő? Lehet, hogy ő nem hagyná cserben. Őt keményebb fából faragták, elég erős ahhoz, hogy tartós legyen a kapcsolatuk. Ráadásul gyönyörűnek és nagyon vonzónak is tartotta a nőt, csak eddig elnyomta magában ezt a gondolatot, hiszen nem akart fölöslegesen próbálkozni nála. De így, hogy a nő tette meg az első lépést, nem tudott semmilyen kifogást találni.

Így hát pár pillanattal később már ő is csókolta a nőt, kezeivel pedig hosszú, selymes haját és kecses vállait simogatta.

A csók után a fiú mélyen a nő szemébe nézett, akinek győzedelmes mosoly terült szét az arcán…

A repülőn az ablak mellett ülök. Bár az út közepe táján kezdtem unatkozni egy kicsit, mert csak a tengert láttam, a végén érdekes volt a táj a hegységekkel és a folyókkal. Még sosem jártam Dél-Amerikában. Mindig is hatalmas vágy volt bennem, hogy az egész világot bejárhassam, és Harry nélkül nem lett volna erre lehetőségem. Az ablakon kinézve csodálom az új kilátást, ami semmihez sem hasonlítható, amit eddig láttam. Ez egy másik földrész, és olyan, mintha egy egészen más világ is lenne. Harryre mosolygok, aki szintén izgatottan bámul ki az ablakon.

Amikor leszállunk Colombiában, Bogotá mellett, csak néhány fotós talál meg minket. Talán azért van ez, mert a csapat többi része már egy nappal hamarabb megérkezett. Csak Harry, Louis, Eleanor és én utaztunk később. Holnap már kezdődik is a turné az első koncerttel Bogotában.

A repülőtértől rögtön egy hotel felé vesszük az irányt. Amikor végre kettesben maradunk Harryvel a szobánkban, szinte azonnal az ágyra huppanunk. Mindketten kimerültek vagyunk a hosszú úttól, így Harry mellett fekve már majdnem elalszom, de ekkor kopogást hallunk az ajtó felől. Harry egy nagyot sóhajtva feltápászkodik az ágyról, és kinyitja az ajtót. Nem látom, ki az, csak annyit hallok, hogy egy nő, és utasítgató hangon beszél Harryhez. Gondolom, az új menedzserük lehet. Fél perccel később Harry be is csukja az ajtót.

-  Mennem kell próbálni - mondja fáradtan, de mosolyog. Tudom, hogy a kimerültsége ellenére szívesen végzi a munkáját, hiszen alig várta már, hogy ismét turnézzanak. – Megleszel egyedül?

-  Persze, addig legalább rendbe teszem kicsit a cuccainkat – mosolygok vissza rá, miközben eszembe jut, hogy milyen sietősen pakoltunk össze. Szokásosan az utolsó pillanatra hagytuk, ezért a két nagy bőröndünkben bedobálva vannak a ruháink. Azt hiszem, még arra sem figyeltünk, hogy külön legyenek az én dolgaim és az övéi, hanem csak össze-vissza rakosgattunk mindent.

-  Rendben – mondja Harry, majd egy puszit nyom a homlokomra, és el is indul a próbára.

Amikor egyedül maradok, kinyitom a két nagy bőröndöt és azt látom, hogy még nagyobb rendetlenség van bennük, mint gondoltam. Elkezdem szétválogatni Harry ruháit és az enyémeket, de ekkor a kezembe akad egy kisebb táska, amibe a sminkjeimet és a fürdőszobai dolgaimat tettem. Eszembe jut, hogy mit dobtam bele még gyorsan, mielőtt elindultunk… Kinyitom, és megtalálom a terhességi tesztet, amit egy megérzésre alapozva tettem be a táskába.

Kiveszem, és elgondolkodva nézegetni kezdem. Furcsa érzésem volt tegnap, és valahogyan eszembe jutott, hogy vajon mi történne, ha véletlenül teherbe esnék. Persze Harryvel óvatosak voltunk mindig, de sosem lehet tudni… A képzeletemben akaratlanul is megjelenik egy apró fiúcska, göndör barna hajjal és észveszejtően aranyos vigyorral az arcán…

Hirtelen megszólal a telefonom, éles hangja visszaránt a valóságba.

-  Szia, Ryan, hogy vagy? – szólok bele a telefonba, miután látom, hogy az öcsém hív.

-  Én jól vagyok… - mondja halkan, és már hallom a hangján, hogy baj van. - …de anya nincs.

-  Tessék? Mi történt? Ryan, ugye nem…? – kérdezem gyorsan. Nagyon megijedek.

-  Megsérült, Jasmine – feleli. – Balesetünk volt – mondja, és a hangja megtört, gyenge.

-  Mi történt? – A gyomrom összeszorul, és idegesség árad szét a mellkasomban.

-  Éppen hazafelé mentünk a boltból kocsival az autópályán, én vezettem, és anya mellettem ült. Hirtelen egy fekete kocsi tűnt fel a semmiből, nagyon gyorsan jött, és jobb oldalról ütközött nekünk – magyarázza Ryan zaklatottan.

-  Miért?

-  Éppen ezt nem tudjuk. Semmi oka nem volt rá, nem előzött és nem is zavarhatta meg semmilyen külső tényező. Talán részeg lehetett a sofőr – mondja Ryan idegesen, majd sóhajt.

-  Tudjátok, hogy ki volt? – kérdezem.

-  Nem, meg sem állt. Csak elhajtott, mintha mi sem történt volna. – Az öcsém hangja csalódott, szomorú.

-  És mi van anyával?

-  Nem tudom még pontosan, csak most értünk be a kórházba, és el is vitték rögtön a műtőbe… Azt hiszem, eltört a keze – feleli. Megrázom a fejem. Ilyen nincs, ez egyszerűen nem történhet meg! Tavaly Ryan majdnem meghalt egy motorbalesetben, azóta nagyon óvatosan vezet az utakon. Miért akarná a sors bántani az anyukámat is, aki a légynek sem lenne képes ártani? Pár másodpercig csendben vagyok, ezért Ryan újra megszólal. – Már Dél-Amerikában vagytok?

-  Igen, Colombiában. Nemrég értünk ide – válaszolom, majd egy kis gondolkodás után komolyan megkérdezem: – Hazamenjek, Ryan?

-  Nem tudom – feleli habozva.

-  Ha szükségetek van rám, csak egy szavadba kerül és indulok – közlöm magabiztos hangon. Bár nem szívesen mennék el és hagynám itt Harryt, hiszen csak most érkeztünk, a családom is legalább ilyen fontos.

-  Talán nem kell – mondja Ryan. – Anya rendbe fog jönni. Én pedig jól vagyok, tudok gondoskodni róla.

-  Biztos?

-  Igen.

-  Ha meggondolod magad, szólj, és odamegyek. Komolyan mondom. Addig is hívj, amint megtudsz valamit, oké? – kérdezem aggódva.

-  Rendben – feleli Ryan, majd elköszönünk egymástól és letesszük a telefont.

Ez után nem tudok másra gondolni, csak rá és anyára. Még azt is elfelejtem, hogy mit nézegettem a telefonhívás előtt és hogy miért, csak az járt a fejemben, hogy nem akarom elveszíteni anyát. Annak örülök, hogy Ryan jól van, hiszen így gondját tudja viselni és vigyázni tud rá. Ideges vagyok, amiért nem lehetek ott velük, hogy segítsek, és úgy érzem, hogy áthidalhatatlan távolság keletkezett a családunkban, amióta Londonba költöztem néhány évvel ezelőtt. Azóta semmi sem a régi, megszokták, hogy nem vagyok ott, és én is megtanultam nélkülük élni. Soha nem lesz már olyan a kapcsolatunk, mint azelőtt. És hiányoznak néha.

Aznap éjjel nem tudok aludni, és nem csak az időeltolódás miatt. Ideges vagyok, és rossz érzések kavarognak bennem. Majdnem elveszítettem a családom. Úgy éreztem, mintha ez nem lenne véletlen, mintha bármikor megtörténhetne a legrosszabb. És ettől csak még jobban aggódni kezdtem…