Második rész - Tizenhetedik fejezet

Sziasztok! Úgy döntöttem, kárpótlásul amiért régen hoztam új részeket, most egy duplán hosszú részt rakok fel. Ráadásul, ez az a bizonyos izgalmas fejezet, amit már hónapokkal ezelőtt írtam meg, és azóta is várom hogy végre megmutathassam Nektek :) Egyértelműen a kedvenc részem az egész történetből. Remélem, hogy Nektek is ugyanannyira tetszeni fog, mint amennyire én imádtam írni!
Jó olvasást! :)

-  Jóreggelt, szépségem! – Harry szinte leheletnyi csókját érzem az arcomon… Ha még álmodom, nem akarok felkelni soha többé, csak itt maradni vele, kettesben, az örökkévalóságig. A kezeim Harryét keresik, majd mikor megtalálják magamhoz húzom őt, a fejemet a vállára hajtom és úgy döntök, nem vagyok hajlandó felébredni ebből az álomból.

-  Jasmine! – szólongat Harry halkan, a kissé álmos, dörmögős mély hangján.

-  Hmm? – csak ennyit bírok kinyögni, és már érzem is, hogy lassan visszaránt az álom…

-  Éhen halok, ébredj már fel! – Na, ezt már biztosan nem álmodom. Egy nagy sóhajtással résnyire nyitom a szemem, és mikor hozzászokik a fényhez, Harry kómás fejét látom magam előtt, ahogyan várakozva pislog rám. Mikor látja hogy ébren vagyok, elmosolyodik.

-  Boldog szülinapot! – mondja lelkesen, majd megcsókol. – Hoztam reggelit – mutat a mellettünk az ágyon heverő nagy tálcára, rajta palacsintával, gyümölcsökkel és kávéval. Elmosolyodom, és köszönetképpen egy puszit nyomok az arcára…

Miután megreggeliztünk, és az utolsó szem szőlő is sikeresen Harry szájában landolt, hirtelen egy nagy dobozt emel fel az ágy mellől, amit eddig észre sem vettem. Már a csomagolása is gyönyörű, halványrózsaszín, egy csillogó masnival a tetején. Harry kíváncsian nézi a reakciómat, de amikor látja, hogy az izgalomtól képtelen vagyok megmoccanni, nevetve leveszi a doboz tetejét. Benne valami puha, sötétkék színű anyagot látok. Harry feláll és kiveszi a dobozból, hogy megmutassa. Egy ruha!

De nem akármilyen ruha. Egy estélyi, szép hosszú, amelyben a mély sötétkék anyag lágy hullámokat alkot, a felső része pedig egy kissé szorosabbra húzott, benne aprócska gyöngyök csillognak. Pontosan ugyanezt a ruhát néztem ki magamnak néhány héttel ezelőtt, amikor Eleanorral vásárolni voltunk. A Chanel üzlet kirakatában láttam meg, de még csak be sem mentem hogy felpróbáljam, mivel tudtam, hogy hónapok alatt sem tudnék annyi pénzt összespórolni, hogy megvehessem.

-  Harry… - próbálom a szavakat keresni, de nem járok sikerrel.

-  Nem próbálod fel? – kérdezi boldogan mosolyogva.

-  Sietek vissza, amint lehet! – mondja Harry, majd utoljára megcsókol.

-  Nem kell sietned, intézd csak el amit kell. Már így is ez a legcsodálatosabb szülinapom az összes közül! – mosolygok rá boldogan.

-  Szívesebben maradnék, és néznélek még ahogyan kócos hajjal táncikálsz az új ruhádban – nevetett. – Nem akarlak egyedül hagyni a szülinapodon. – teszi hozzá.

-  Nem lesz egyedül – hallok egy hangot a hátam mögül, és mikor megfordulok, Eleanort látom közeledni felénk a hotel előcsarnokában, két kezével egy-egy bőröndöt maga után húzva.

-  Eleanor! – kiáltok fel boldogan, és szinte a nyakába ugrok. – Azt hittem, csak jövő héten tudsz jönni!

-  Meg akartalak lepni. Boldog születésnapot! – mondja vidáman. Harry közben elment, ezért Eleanorral kettesben maradunk, és miután lepakolta a csomagjait, elindulunk San Francisco utcáin azzal a céllal, hogy annyi ruhát vásároljunk, amennyit csak vissza tudunk cipelni a hotelba.

ZENE

„All of my doubt
Suddenly goes away somehow
One step closer...
I have died everyday waiting for you

Darling, don’t be afraid

I have loved you for a thousand years

I’ll love you for a thousand more”

-  Hová megyünk? – kérdezem kíváncsian.

-  Meglepetés – feleli Harry titokzatosan mosolyogva. Mikor kilépünk a hotelból, észreveszem, hogy az idő már esteledik. Ilyen sokáig vásárolgattunk volna Eleanorral? Az autóhoz érve éppen ki akarom nyitni az ajtót, amikor Harry megállít.

-  Hová sietsz ilyen könnyedén? – kérdezi, majd mikor kérdőn nézek rá, hozzáteszi: - Azt hiszed, elviszlek egy meglepetéshez szépen úgy, hogy még félúton sem vagyunk de már kitalálod hova megyünk? – vigyorog, majd egy fekete kendőt vesz elő a zsebéből. A szememet forgatva hagyom, hogy a fejemre kösse, majd végre beülünk az autóba és elindulunk.

Eleinte próbálom a fejemben követni az útvonalat a kanyarok által, de mivel nem ismerem még annyira San Francisco-t, ezért egy idő után feladom. Végtelenül hosszúnak tűnik az a néhány perc, amit csendben töltünk az autóban. Tudom, hogy nincs értelme kérdezősködnöm. Harry úgysem árulja el, hogy hova visz, ismerem már annyira, hogy tudjam mennyire makacs. Nem adja fel, főleg akkor nem, ha örömet akar szerezni valakinek, akit szeret. Viszont fogadni mernék rá, hogy most éppen önelégült, izgatott vigyorral az arcán ücsörög a volán mögött, miközben én a hátsó ülésen majd’ belehalok a kíváncsiságba, hogy megtudjam, mit tervez.

Mikor végre megállunk, és Harry kisegít az autóból, már végképp fogalmam sincs, hogy vajon merre lehetünk. Talán a tengerpartra hozott? Nem, akkor hallanám a hullámok csapkodását és érezném a sós levegőt. Itt csak a kocsik hangját hallani, bár már nem annyira hangosan és sűrűn, mint a belvárosban. Mintha a levegő is kevésbé lenne fülledt. Az emberek zsivaja pedig mintha megszűnt volna.

-  Gyere – motyogja Harry, majd átkarolja a vállamat és elindulunk szép lassan a betonon. Pár lépés után hirtelen puha füvet érzek a lábam alatt.

-  Csaknem…? – kérdezem meglepődve, de Harry közbeszól.

-  Cssshh! Ne gondolkodj most – mondja halkan.

-  Rendben – válaszolom, majd megpróbálom kiüríteni a fejemet. Úgy-ahogy sikerül is, mire pár perc múlva Harry megállít.

-  Most fel foglak emelni. Ne ijedj meg!

-  Tessék? Ááá! – Nincs időm felfogni sem amit mondott, hirtelen a derekamon érzem Harry kezeit, és a lábam elemelkedett a talajtól. Mire észbe kaptok, már egy kemény, vékony dolgon ülök. Harry elenged, majd megfogja a kezeimet és a két oldalamra helyezi őket, hogy így kapaszkodjak.

Ekkor már biztos vagyok benne, hogy hol vagyunk. Akaratom ellenére is egy széles, boldog mosoly húzódik a számra.

A faág meghajlásából érzem, ahogy Harry is felül mellém. Ezután óvatosan átölel, mintha csak attól félne, hogy az ennél erősebb szorítással kárt okozhat bennem. Imádom, amikor ilyen gyengéden viselkedik velem. Hirtelen Harry mély hangját hallom, közvetlenül a fejem mellől, a fülembe suttogni:

-  Jasmine. – szólít meg.

-  Igen? – kérdezem türelmetlenül, erőtlen hanggal. Harry közelségétől és a lassú, halk beszédétől elakad a lélegzetem. A szívem egyre gyorsabban és gyorsabban ver a mellkasomban.

-   Kérdezni akarok valamit. – Megköszörüli a torkát, majd folytatja. – Mióta megismertelek, egy teljesen más ember lettem. Melletted vagyok igazán önmagam, előtted nem kell titkolóznom. Mellettem álltál még akkor is, amikor nem érdemeltem meg… Tudom, hogy benned bármikor megbízhatok, és hogy ez soha nem fog változni. Szeretném, ha tudnád, hogy ez fordítva is igaz. Bármit megtennék érted, bármit. Mi összetartozunk, nem érdekel, hogy mások mit mondanak, elég, ha mi tudjuk, hogy ami köztünk van az igaz szerelem. Senkit nem szerettem még ennyire rajtad kívül soha. Mindig is szerettelek, már az első pillanattól kezdve, minden egyes szívdobbanásommal, és mindig szeretni is foglak az utolsóig. Szeretném, ha örökre velem lennél. – Nem bírok levegőt venni, úgy érzem, mintha a szívem ki akarna törni a helyéről. A szám tátva marad, meg sem merek mozdulni, miközben Harry pár pillanat csend után óvatosan a fejemhez nyúl, és kicsomózza a fekete kendőt.

A szemem tágra nyílik, amint végre újra képes vagyok látni, és néhány pislogás után Harry nagy, őszinte zöld szemeit látom magam előtt. Komoly arccal bámul rám, majd elmosolyodik.

-  Nézz le. – mondja, de én még pár másodpercig nem vagyok képes elszakítani a pillantásom az arcáról.

Mikor hirtelen lenézek, nem csak az unalmas, sötétzöld füvet látom magunk alatt az esti, sötétedő fényben, amire számítottam. Sok apró világító pöttyöt veszek észre, szépen elrendezve egymás mellett, sorokban. Először azt hiszem, hogy egy égősor van kiterítve a földön, de ahogy jobban szemügyre veszem a kis pontokat, látom, hogy valójában picike gyertyák. A sok kicsi gyertya halvány, romantikusan pislákoló fényt bocsát ki a park sötét fűzfái közé.

Miután alaposabban megnézem a gyertyákat, rájövök, hogy nem csak egyszerű össze-vissza sorokban vannak elrendezve. Már nem csak egy-egy gyertyára fókuszálok, hanem egy az egyben is szemügyre veszem az alakzatot. Egy nagy szívecske rajzolódik ki előttem, benne pedig négy szó olvasható. Nehezen tudom értelmezni a szavakat, annyira sokkot kapok. A szív-forma belsejében ez áll: „WILL YOU MARRY ME?”

Pár pillanat után a mellettem ülő Harryre nézek, aki fürkésző tekintettel bámul. Nem mosolyog, de az arckifejezése gyengédnek látszik. Egy apró sötétkék dobozkát húz elő a háta mögött tartott kezével, és felém tartva kinyitja. A gyertyák halvány fényében egy hatalmas, ezüstgyűrűbe foglalt gyémántkő csillan meg a kis doboz belsejében. Harry komoly arccal rám néz, majd megszólal, és lassan, magabiztosan, érthetően ejti ki a következő szavakat:

-  Leszel a feleségem?