Második rész - Tizenharmadik fejezet

-  Miért tűnik úgy, mintha nem először hallanál erről? – kérdezem elkomorodva.

-  Elfelejted, ki az, aki segített nekem – feleli Chris, gonosz vigyorral az arcán. Még mindig olyan idegen számomra ez az arca… Nem ilyennek ismertem meg. Hol van az a mosolygós, kedves, egy kissé beképzelt srác, akivel egy eldugott parkban ücsörögve viccelődtünk órákon keresztül?

-  Hát persze – bólintok. – Eleanor biztosan elmondta neki… Louisnak.

-  Nem mindent mondott el neki. De eleget ahhoz, hogy tudjam, mit kell tennem. Elég volt csupán elintéznem, hogy szombatra a pasid ne bízzon meg benned száz százalékosan. Harry Styles okos gyerek. Tudtam, hogy a legapróbb kétely esetén is elhalasztja az eljegyzést.

-  Szia Harry, itt Jasmine. Csak szólni akartam, hogy ma később megyek haza, mert Christopherrel találkozom. Úgyhogy ne aggódj miattam! Szeretlek. – beszélek a telefonomba. Harry biztosan a stúdióban van, azért nem vette fel a telefont, így csak az üzenetrögzítőjét értem el. Egy étteremben ülök, ahová Chris hívott el engem, de kicsit korábban érkeztem, és ő még nincs itt. A telefonomat nyomkodom néhány percig, de mikor valaki elmegy az asztalom mellett, felpillantok.

-  Louis? – Megáll. Pár másodpercig habozik, majd mosolyogva megfordul.

-  Jasmine! Ne haragudj, nem is vettelek észre. – sétál vissza az asztal felé, ahol ülök.

-  Mit keresel itt? – kérdezem.

-  Oh, csak vacsorázni voltam… - mondja, de úgy hangzik, mintha ő maga sem lenne biztos abban, amit mond. – Eleanorral. – teszi hozzá látszólag komoly arccal.

-  De jó! Mondta pár napja, hogy újra együtt vagytok. – mosolygok rá. – És ő hol van? – kérdezem, körülnézve a helységben. Sehol nem látom Eleanort.

-  Hamarabb el kellett mennie… Valami fontos dolog miatt – mondja. Nem tudom miért, de van egy olyan érzésem, hogy nem kellene hinnem neki. – Miért vagy kedves velem? – kérdezi hirtelen Louis, majd leül a mellettem lévő székre. – Harry még mindig utál engem.

-  Tudom, de… Ki kell békülnötök Louis, már én sem bírom tovább ezt nézni! A banda érdekeit kellene a sajátjaitok előtt tartanotok, ez fontosabb annál, mint hogy mi történt még a nyáron.

-  Teljesen igazad van. Megpróbálok beszélni Harryvel! Vele találkozol most? – kérdezi, és egy pillanatig a reményt látom megcsillanni a szemében.

-  Nem. Christophert várom. – válaszolom, mire Louis hirtelen feláll.

-  Most mennem kell – közli, majd elköszön, és sietősen távozik az étteremből. Az órámra nézek. Még mindig van öt percem, mielőtt Chris ideér. Előveszem a telefonomat.

Címzett: Eleanor Calder

Üzenet: Louis-val vacsoráztál ma?

Elküldöm az üzenetet. Nem is kell sokat várnom, néhány másodperc múlva érkezik a válasz.

Feladó: Eleanor Calder

Üzenet: Nem, egész nap Danielle-el voltam. Miért?

Nincs időm visszaírni, mert ekkor Chris lép az asztalhoz. Hátulról érkezik, nem az étterem bejárata felől, abból az irányból, ahonnan Louis is jött. Vajon vele találkozott korábban Chris? Ez nem olyan nagy dolog, hogy Louisnak hazudnia kelljen róla. Akkor vajon mi oka lehetett rá, hogy ne mondja meg az igazat?

Chris megölel, majd velem szemben leül az asztalhoz.

-  Régen láttalak, Jasmine – mondja, sejtelmes mosollyal az arcán.

-  Összefuthatnánk még a héten, amikor ráérsz – vetem fel, miközben Chris-sel London egyik zsúfolt belvárosi utcáján sétálgatunk. Jól éreztem magam vele az este folyamán, rengeteget nevettünk. Elmosolyodik, de ugyanakkor aggódást látok a tekintetében.

-  Nagyon örülnék neki. De nem hinném, hogy jó ötlet – feleli, furcsa kifejezéssel az arcán.

-  Miért? Mi a baj? – megállok, és szembefordulok vele, hogy a szemébe nézhessek. – Azt hittem, barátok vagyunk.

-  Azok is vagyunk! Barátok, nem kevesebb, de nem is több. Ugye ezt a pasid is tudja? – kérdezi fürkésző pillantással.

-  Persze, hogy tudja! – válaszolom. Vajon mire akar kilyukadni? Történt valami, amiről nem tudok? Talán beszélt Harryvel a hátam mögött? Vagy erről beszélhettek Louis-val?

-  Biztos vagy benne? – kérdezi, egy kissé felvonva a szemöldökét.

-  Igen, biztos. Miért gondolod, hogy nem?

-  Hát, azért, mert… - habozik. Mintha nem szívesen mondana el valamit. – Tudom, hogy nem tetszik neki ez az egész, tudom, hogy utál engem.

-  Miért utálna? Barátok vagyunk, és ő ezt elfogadja. – bizonygatom, de már egy kicsivel kevesebb magabiztosság van a hangomban.

-  Nekem nem úgy tűnt, mint aki elfogadja, hogy a barátnője egy másik sráccal barátkozik…

-  Ki vele! – vágok a szavába. Már biztos vagyok benne, hogy történt valami, amit előttem titokban tartottak. – Mondd el, mi történt.

-  Rendben – bólint. – Őszinte akarok lenni veled, ha már ő nem az. Megérdemled, hogy tudd az igazat – elmosolyodik, majd folytatja. – Harry Styles megfenyegetett. Azt akarja, hogy szakítsam meg veled a kapcsolatot.

-  Micsoda? – ez olyan nagy őrültségnek hangzik, hogy majdnem el is nevetem magam. Hogy Harry megfenyegetné az egyik barátomat? Kizárt dolognak tartom. Ez nem rá vall. – Nem hiszem el.

-  Nem hazudok Jasmine. – mondja komolyan. – Miért tenném? Én csak jót akarok neked. És ha a pasid szerint nem jó, hogy barátunk vagyunk, lehet hogy nem kellett volna eljönnöm. Tartok tőle, hogy csak még jobban felbosszantom.

-  Ha jobban belegondolok, tényleg nem volt oda az ötletért, hogy találkozom veled… - bizonytalanodok el. – De akkor sem fenyegetett volna meg téged! – győzködöm őt is, és magamat is.

-  Nézd meg ezt. Egy lesifotó rólunk. Ma délelőtt készült. – mondja, miközben előveszi a telefonját és egy képet mutat rajta. A fotón ő és Harry állnak egymással szemben, és még a képen keresztül is látom, hogy Harry mennyire dühös. Erre már tényleg nem tudom, hogy mit mondjak. – Azt mondta, mindenkit ismer ebben a városban. A veszélyes embereket is. Azt mondta, könnyedén elintézhet, ha akar. És hogy ne adjak neki okot hogy rám uszítsa őket… - Elakad a lélegzetem. Nem vagyok képes elhinni, hogy Harry ilyet mondott volna… De miért hazudna erről Chris? Jól tudja, hogy az ő szava nem sokat ér nálam Harryével szemben. Mégis eljött. És elmondta ezt nekem.

-  Nem magam miatt aggódok, Jasmine. Miattad. – mondja a szemembe nézve. – Talán nem ő a megfelelő ember számodra, nem ilyet érdemelsz, aki megfenyeget másokat. Mi történne, ha egyszer ellened fordulna? – Fogalmam sincs miért, de azt hiszem, hiszek neki. De mindenekelőtt Harryvel akarok beszélni, hallani akarom a dolgot az ő szemszögéből is. Elvégre ő van mellettem lassan egy teljes éve, Chris pedig közel sem számít nekem annyit, mint ő… Nem tudnám elviselni, ha elveszíteném…

-  Elhitetted velem, hogy nem a saját érdekedből mondtad el mindazt amit kitaláltál Harryről. Tudhattam volna, hogy valami nem stimmel! Te sosem csinálsz SEMMIT más emberek érdekében! Senki mással nem törődsz, csak magaddal! – mondom egyenesen bele a szemébe, de nem válaszol.

-  Undorodom tőled! Elmegyek! – fakadok ki, és felpattanok az ágyról, ahol eddig ültem, de Chris elkapja a karomat. Felszisszenek az erős szorításától, és dühös arccal leülök.

-  Szóval azért tetted… Csak hogy elhalassza az eljegyzést? – kérdezem lassan, próbálva megérteni a dolgokat. Ha már itt vagyok, és muszáj itt lennem, akkor nem megyek el úgy, hogy ne tisztáztunk volna minden egyes részletet.

-  Első lépésnek elég volt ez. Utána jöhetett a terv többi része, hogy végleg elválasszam őt tőled. Hogy megszabaduljak az egyetlen embertől, aki az utamban állt. – nyugodt, szinte mézesmázos hangon közli ezt velem, amivel sikerül még jobban felidegesítenie.

-  És miután rájöttél, hogy túl erős a szerelmünk ahhoz, hogy bárki is elválasszon minket egymástól, inkább elcsaltál engem tőle, és bezártál ide? – kiabálom. – Tudd meg, hogy hiába! Bármit is teszel, soha nem foglak úgy szeretni téged, mint őt! Senki mást nem fogok úgy szeretni! Soha! – Christopher olyan arcot vág, mintha minden egyes szavammal arcon ütöttem volna, de láthatólag nem kis erőfeszítéssel próbálja visszafogni magát, és halkan válaszol.

-  Még nem tartunk ott, gyönyörűm. Csak szép sorjában. – mondja, én pedig egy nagyot sóhajtok, hogy visszanyerjem az önuralmam. Addig jó, amíg beszélgetünk… Szóval kell tartanom, ameddig csak lehetséges…