Elsö rész - Huszadik fejezet - Befejezés

Esik az eső Kanada déli részén. Az emberek a Torontói reptérről esernyővel a kezükben távoznak, rendszerint a családjuk, vagy barátaik társaságában. Azonban a mai napon néhány ember szeme megakad egy kivételen, és kíváncsian bámulják, hitetlenkedve. Nem értik, mit keres ott, egyedül, esernyő vagy bármiféle kapucni nélkül.

Egy magas, hosszú szőke hajú lány lép ki a reptérről. Szűk, fekete csőnadrágot és ugyanilyen színű bő pulóvert visel, hozzá nem illő fehér Converse cipője csupa sár és víz. Az egyik kezével a hatalmas bőröndjét húzza maga után, a másikban pedig a telefonját tartja, amire néhány másodpercenként rápillant menet közben. Ekkor az arca megrándul, és a szája egy kissé lefelé görbül. Nem törődik a haját eláztató és az arcát ostromoló jéghideg esőcseppekkel – talán örül, hogy a kíváncsiskodó tekintetek elől ez által rejtve maradnak az egyre csak gyűlő könnycseppjei. Bár az arca kifejezéstelen, a pillantásából sugárzik a szomorúság. A szeme alatt sötét karikák éktelenkednek.  Hihetetlenül meggyötörtnek tűnik a lány, és fáradtnak. Ki tudja, hogy min mehetett keresztül. Nagyon zaklatott.

Hirtelen megáll a járda szélén, arra késztetve ezzel a többi járókelőt, hogy kikerüljék őt. Elgondolkozva felnéz a telefonja képernyőjéről, majd a pillanat hevéből történő elhatározással a tőle pár lépésre álló nagy, zöld kukába hajítja a készüléket. Lassan egy halvány, szomorú mosolyra húzódik a szája. Immár mind a két kezével a hatalmas bőröndjét ráncigálva továbbmegy, majd eltűnik a tömegben, a sok ember között, és beleolvad a nagy, szürke, városi forgatagba a rengeteg esernyős idegen közé.

Pár perccel később a reptér környékének nyugalmát ismét egy különös szerzet zavarja meg. Egy magas, tizennyolc év körüli fiú ront ki az ajtón, néhány utána kiabáló lesifotóssal a nyomában. De ő nem törődik velük, látszólag teljesen mással van elfoglalva. Sötétkék pólót és hosszú famert visel, göndör barna haját egy ronda szürke sapka takarja el. Az egyik keze egy nagy gipszben van. Gyönyörű zöld szemei aggodalmat tükröznek, és ijedten pislog körbe az utcán. Keres valakit. A telefonját folyamatosan a füléhez tartja, annak ellenére, hogy senki sem beszél bele, csak az egyenletes sípolást hallgatja perceken keresztül.

Éppen az üzenetrögzítő jellegzetes hangja kezd beszélni a készülékbe, amikor a fiú megpillant egy családot, akik a járdán sétálnak. Az anyuka egy babakocsit tol sietve, fél kezével az esernyőjét tartva, míg egy szoknyás kislány (hat-hét év körüli lehet) esőkabátban és gumicsizmában ugrál mellette vidáman. Egyszer csak a kislány megáll a járda szélén, és az egyik kukára mutat.

-   Anya, nézd, valami villog! – kiabálja, mire az anyukája is megáll, és belenéz a szemetesbe. A kislány lassan közelebb megy hozzá, és pár pillanat múlva egy villogó telefont emel ki a szemét tetejéről.

-   Hűű, mennyi nem fogadott hívás! – nézi csodálkozva a telefon képernyőjét a kislány. A göndör hajú, zaklatott srác összehúzott szemekkel, rosszat sejtő tekintettel figyeli a jelenetet.

-   Mutasd! – kéri az anyuka, mire a gyerek a kezébe adja a készüléket. A nő kíváncsian bámulja a képernyőt. – Egy olvasatlan üzenet – motyogja magában, majd olvasni kezdi. – Ki lehet az a Harry? – tűnődik, majd hirtelen megvonja a vállát, és visszadobja a telefont a szemetesbe.

-   Gyere, kislányom, menjünk! – mondja, aztán megfogja a lányka kezét, és továbbindulnak. A kislány még visszanéz a kincset rejtő szemétre, majd előrefordul, és felhúzza az esőkabátja kapucniját.

A göndör hajú fiú pár pillanatig nézi a távolodó családot, majd mikor egy kissé messzebb érnek, ideges lépésekkel a kuka felé indul.

A szemét tetején heverő telefon képernyőjén a következő üzenet van megnyitva, ami a kijelző szerint egy perccel ezelőtt érkezett:

„Jasmine! Bármi történik, ne menj el a reptérről! Kérlek! Maradj ott. Szeretlek. Harry .x”