Harmadik rész - Kilencedik fejezet

-  Sajnálom, butaság volt az egész.

-  De még mekkora butaság! Elképzelni sem tudom, hogyan juthatott egyáltalán eszébe megcsinálni ezt a videót, hát még hogy milyen módon kerülhetett fel az internetre!

-  Hát, az úgy volt, hogy…

-  Nem érdekel! Teljesen mindegy, hogyan történt, tudnia kellene már, Mr. Tomlinson, hogy ha egy fotót vagy videót megcsinál, azt soha többé nem semmisítheti meg!

-  Bocsánat.

-  Ne tőlem kérjen bocsánatot, hanem a társaitól, akik a segítségével most még nagyobb valószínűséggel veszíthetik el a szeretett munkájukat! Felfogja, hogy milyen súlyos ügyről van szó? – Nem tudta kontrollálni magát többé. Elveszítette a fejét, szinte magából kikelve üvöltött a két megszeppent fiúra.

Jane hotelszobájában voltak, ahol szükségből egy rögtönzött iroda lett kialakítva az öltözőasztalból és két székből. Kellett a hely a sok papírmunkának. Bár Jane örült, hogy végre elszabadul az irodából, a kliensei elintézték, hogy itt is dolgoznia kelljen.

Louis Tomlinson és Zayn Malik egymás és főleg a föléjük magasodó nő tekintetét kerülve kuporogtak egy-egy széken. Látszott rajtuk, hogy ha eddig nem is, most már igazán megijedtek a saját tettük következményeitől. Jó buli volt az a néhány ártalmatlannak tűnő füves cigi, és abban a pillanatban még azt is jó ötletnek tartották, hogy megörökítsék, milyen pompásan szórakoznak. Csak most, kijózanodva és a főnökükkel szembenézve jutott el az agyukig, hogy mekkora hülyeség volt, amit csináltak.

Mivel a két fiú nem válaszolt, a nő egy sóhajtás után, még keményebb hanggal folytatta a leteremtésüket.

-  Csalódtam magukban. Azt hittem, sikerült elérnem, hogy a munkájuk legyen a legfontosabb, de úgy tűnik, tévedtem. Segíteni próbáltam, hogy minél tovább élhessék az álmukat, de maguk nem is törődnek ezzel! Képzeljék csak el, ha én ilyen csalódott vagyok, mit fognak a rajongóik gondolni! Ugyanis nem az számít most, hogy engem átvertek! – Jane mély levegőt vett. Kissé megnyugodott, és úgy döntött, elég volt az erőszakos szidalmakból. Ideje volt, hogy ne csak saját magára gondoljon, hanem más emberekre is. – A rajongóik hittek magukban, a példaképeikként csodálták önöket! A többiekkel együtt maguk tinilányok millióiért felelősek! Olyan szintű befolyásuk van felettük, hogy az is elképzelhető, hogy már a mai napon belehalt az egyikük a drogokba, csupán azért mert önöket próbálta utánozni! De az okos kislányok egyszerűen csak elfordulnak majd önöktől, mert nem fogják lecsúszott drogos popsztárok zenéjét hallgatni. Most már tisztában vannak vele, hogy milyen súlyosak a következmények? – kérdezte végül. Zayn a szőnyegről a nőre emelte a pillantását.

-  Igen, megértettük – felelte mindkettőjük nevében. – És vállaljuk a felelősséget – tette hozzá.

-  Azt jól teszik – bólintott Jane elismerően. – De sajnos, a büntetésük kiosztása nem rám tartozik. A rajongóik fogják eldönteni, hogy mivel büntetik önöket. A biztonsági őreiket természetesen már egytől egyig kirúgtam. Azt viszont nem tudom megmondani, hogy a bandájuk túléli-e ezt az incidenst. Ma este, a koncerten kiderül. Ha egyáltalán lesz koncert – nézett felváltva a két fiú szemébe komolyan. – Most elmehetnek – közölte, mire ők habozás nélkül felálltak, és már kint is voltak a hotel folyosóján.

Jane elgondolkodott, miközben leült az egyik székre, és a tükörbe nézve hosszú, vörös copfja végét csavargatta. Vajon miért reagált olyan hevesen, mikor megtudta, hogy mi történt? Egészen eddig egyértelműnek tűnt, hogy nem törődik a banda sorsával, csupán a bosszú a célja. Eddig minden örömét mások szenvedésében lelte, de most valahogyan nem tudott boldog lenni. Ezek a srácok tényleg összetörtnek látszottak. Nyilvánvalóan azért csinálták az egészet, mert úgy érezték, nincs elég szabadságuk. Talán Jane túl sokat várt el tőlük. Talán túl magasra tette a mércét. A játékszerei most hirtelen élő emberekké változtak. És nem tudta, hogy akar-e ezt figyelmen kívül hagyva tovább játszadozni.

Gondolatainak tengeréből a telefonja rezgése szakította ki. A készüléken Liam Payne neve bukkant fel. A nő habozás nélkül válaszolt a hívásra.

-  Szia.

-  Jane, szia – hallott a nő egy feldúlt hangot a vonal másik végéről. – Mennyire vagy kiakadva?

-  Nem vagyok kiakadva. Csalódott vagyok és aggódom, Liam, annyira aggódom! Fogalmam sincs, mi fog történni így veletek, veled. Nem szeretném, ha ilyen tehetséges emberek veszítenék el a munkájukat egy butaság miatt.

-  Ne aggódj, minden rendben lesz! Ne idegeskedj, úgysem tehetsz ellene semmit. Már késő – mondta Liam, de nem úgy tűnt, mint aki komolyan veszi a saját szavait. – Inkább gyere el velem vacsorázni, és utána elfeledtetem veled minden problémádat – tette hozzá hirtelen ötlettől vezérelve. Ez a kijelentés a komoly beszélgetés közepén annyira abszurdnak hangzott, hogy Jane elnevette magát, és a saját meglepetésére így felelt:

-  Rendben! Gyere értem fél óra múlva.

Bár még csak késő délután van, én az ágyban fekszem a hotelszobánkban, takarókba burkolózva. A plafont bámulom, próbálva kiüríteni a fejemet. De nem járok sikerrel, a gondolataim újra és újra visszatérnek ahhoz a képhez, ami a fantáziám által született meg. Magam előtt látok egy kisbabát Harry karjaiban, aki nagy kezeiben óvatosan tartja a csöppséget és gyengéden megpuszilja a feje búbját. Ezután a kép átváltozik, és Harry már egy göndör hajú kisgyerek kezét fogja, miközben az totyogva szalad aprócska talpain. A szívem egy számomra ismeretlen módon telik meg szeretettel. Eddig azt hittem, csupán egy embert vagyok képes igazán szeretni, feltétel nélkül. De most úgy érzem, mintha a szívem kitágulna és még így is kicsordulna a szeretet belőle.

Lassan lehúzom magamról a takarót. A pólómat felhajtom, és a kezemet a hasamra teszem. Próbálom megfigyelni, megérezni azt, ami bennem van, de nem fedezek fel semmi különöset magamban azon a tudaton kívül, hogy terhes vagyok. Ezért inkább úgy döntök, megpróbálom feldolgozni, hogy mi is történik most…

Egy embernek adtam életet. Illetve nem csak én, hanem Harry is. Mi ketten, közösen egy új életet hoztunk létre. És az a legcsodálatosabb ebben, hogy ez a kisbaba a szerelmünk gyümölcse. Nem megbánás, vagy fájdalom az, amit most érzek, hanem szeretet. Harry iránt, és ez iránt az aprócska baba iránt. Soha nem gondoltam volna, hogy babát várni ennyire természetes érzés lehet. Egyáltalán nem szokatlan, hanem magától értetődően jó. És mostantól én vagyok a felelős ezért az életért, ami bennem fejlődik. Mindent meg kell tennem azért, hogy egészséges legyen a gyermekem.

De vajon Harry is ugyanezt gondolja majd? Mi van, ha elutasítóan fog viselkedni és nem akarja majd felvállalni ezt a kisbabát?

A következő pillanatban összerezzenek, amikor Harry hirtelen kinyitja az ajtót és belép a szobába.

-  Szia – köszön, miközben lerúgja a cipőit. – Megijesztettelek? – kérdezi, amikor meglátja, hogy tágra nyílt szemekkel nézek rá.

-  Igen – válaszolom elmosolyodva, és miközben Harry lehuppan az ágyra, felülök. – Szia – egy csókkal köszöntöm, ami elhúzódik hosszú és édes percekig. Harry kibújik a pólójából, miközben én újra hátradőlök az ágyon. Amikor Harry fölém hajol és megcsókol, kezeimmel végigsimítok a felsőtestét borító tetoválásokon: a madarak, a pillangó, és végül a levélminták. Harry nyaklánca a mellkasomra lóg, a kereszt alakú medál hidegen tapad a bőrömre…

Néhány perccel később Harry elhúzódik. Lefekszik az ágy másik oldalán, és magához húz engem. Egymás felé fordulva fekszünk az oldalunkra, és csak egymás szemeit nézzük. Egy idő után Harry megszólal:

-  Megváltoztál, Jasmine. – Egy pillanatig végigfut rajtam a pánik, de sikerül elrejtenem.

-  Mire gondolsz? – kérdezem komoly arccal.

-  Nem tudom, Jasmine, de érzem rajtad, hogy valami történt – feleli. – Jobban ismerlek téged, mint te önmagad. Észreveszek bármilyen változást, csak néha nehéz kiigazodni rajta – mondja, mire lesütöm a szemem. Úgy érzem, a pillantásomból tudja kikövetkeztetni a lelkiállapotom rezdüléseit, de ezzel most elárultam magam. Nem válaszoltam neki.

-  Jas, nézz ide rám – ujjaival az államhoz nyúl, és felemeli a fejem. Amikor az arcára nézek, látom, hogy mosolyog. Igazi mosoly játszik az ajkain, nem megjátszott, hanem tökéletesen boldog.  A kezét most az arcomra teszi, és ez megnyugtat. Biztonságban érzem magam tőle. – Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. Szeretlek, amióta csak megismertelek és szeretni is foglak, bármi történjék is. Mindig melletted állok, soha nem hagylak el, érted? Te vagy az én kis menyasszonyom, akit senki sem bánthat amíg én élek, és hamarosan az én kis feleségem leszel – mondja. Hangja édes és lassú, mint a méz, és szavainak mélysége a lelkemig hatol. A szememből egy könnycsepp gördül ki, de már magam sem tudom, hogy bánat- vagy örömkönny. Megszólalni nem tudok. Annyi mindent akarok neki mondani, mégsem vagyok képes kifejezni szavakkal. De Ő természetesen ezt is látja rajtam. Tudja, hogy mit gondolok. tudja, hogy mit érzek. Nincs szükség a szavakra. Tökéletesen megért engem anélkül is, hogy bármit mondanék.

Tekintetében a felismerés fénye csillan. Tenyerét elveszi az arcomról, és a kezét óvatosan a hasamra teszi… Melegség árad szét a bőrömön, ott, ahol megérint. És olyan, mintha a bőröm alatt is érezném őt. Talán a kisbabánk is érzi?

A pillantását hirtelen újra az arcomra emeli. Elgondolkodva fürkészi a szemeimet, és az arca kíváncsivá válik. Mintha a tekintetével megkérdezné azt, amit most tudni szeretne. Látom rajta, hogy bármi legyen is a válasz a kérdésére, mellettem fog maradni. Nem hagyna el engem. Éppen ezért döntök úgy, hogy megérdemli az igazságot. Szinte kötelességem, hogy őszinte legyek vele. De nem is szeretnék mást.

Lassan bólintok.

Harry arca meglepődötté válik, a szemei egy pillanat erejéig tágra nyílnak. Ezután pedig azonnal egy halvány mosoly húzódik az arcára.

-  Ó, Jasmine – sóhajt. – Mióta? – kérdezi olyan halkan, mintha gyerekek lennénk és egy nagyon fontos titokról lenne szó.

-  Két hete – válaszolom leheletnyi hangon. Harry pár másodpercre becsukja a szemét.

-  Miért nem mondtad el? – kérdezi komolyan, már nem suttogva. Egy hosszú pillanatig elgondolkodom.

-  Féltem – mondom ki. – Nem tőled– teszem hozzá gyorsan, mielőtt Harry kinyithatná a száját, hogy ezt megkérdezze. – Hanem attól, hogy nem fogsz örülni neki. Hogy csak egy újabb gondot fog jelenteni, és hogy egy újabb súlyt teszek ezzel a válladra.

-   Te sosem jelentesz nekem gondot, Jasmine – mondja puhán. – Tudod, hogy mit jelentesz nekem? Te vagy minden örömöm és boldogságom forrása. A napfény az életemben. Nélküled nem tudnék élni. – Ezzel sikerült mosolyt csalnia az arcomra. Azonban rögtön el is komorodtam.

-  De mit gondolsz erről? Tudnál húsz évesen apa lenni? Képes lennél őt, a kisbabánkat szeretni? – teszem fel félve a kérdést, ami már hetek óta nyomja a szívemet.

-  Ezt komolyan kérdezed? – kérdez vissza hitetlenkedve. – Persze, hogy tudnám szeretni, már most is szeretem! Csak nem értem, hogy miért nem mondtad el hamarabb. Azt hittem, mindent elmondasz nekem, miért titkoltad el ezt hetekig? – kérdezi, és látom rajta, hogy egy kicsit meg van bántódva.

-  Nem tudom – sóhajtok. – Hülyeség volt, hogy nem mondtam el azonnal. Sajnálom, Harry.

-  Nincs semmi baj, Jasmine. – mondja, és magához ölel. Úgy szorítja a vállamat, mintha soha többé nem akarna elengedni. – Szeretlek.

-  Én is téged – suttogom.

Harmadik rész - Nyolcadik fejezet

-  Nem értem, miért nem tudnak megkomolyodni továbbra sem – mondta a nő, majd a fejét elfordítva kifújta a cigarettafüstöt a száján keresztül. Egyik karját keresztbe tette maga előtt, és rátámasztotta a másikat, amivel így újra a szájához emelte a cigarettát. Testre simuló fekete ruhát viselt, szemei erősen voltak kifestve, és vörös haja szoros copfba kötve lógott egészen a derekáig.

-  Talán azért, mert csak átlagos, huszonéves srácokról van szó. Én is az vagyok – felelte a fiú, aki a nő mellett állt. Nem tudta, mit kezdjen magával, ezért csak álldogált ott szerencsétlenül. Zavarban volt, mert ő nem dohányzott, és igazából azt sem tudta, hogy a nő igen. Nem volt képes eldönteni, hogy ez zavarja-e őt vagy sem, ugyanis nem tudta nem bámulni, ahogyan a nő telt, vérpiros ajkai közé teszi a cigarettát, és ahogyan elegánsan kifújja a füstöt. Elbűvölte őt a nő minden egyes mozdulata.

-  Te más vagy – közölte halványan elmosolyodva. A fiú pillantása felcsillant az utcai lámpák homályos fényében. – Te okosabb vagy náluk – folytatta a nő. – Egyedül azért aggódom, nehogy a többiek éretlensége miatt veszítsd el ezt a hihetetlen munkát. Mert ha ilyen irányba halad a banda viselkedése, nem vagyok benne biztos, hogy sokáig űzhetitek ezt az ipart – mondja kegyetlenül.

-  Nem értem. Mi csak jól érezzük magunkat, és a rajongók így is imádnak – értetlenkedett a fiú.

-  Persze, hogy nem érted – mosolygott a nő titokzatosan. – Hiszen te nem láttad azt, amit én. Elképzelni sem tudod, hogy az eddigi tíz éves pályafutásom során mennyi sztárocskát láttam a saját szememmel elbukni. Mindenki így kezdi… Örülnek maguknak, elszállnak a sikertől, aztán amikor oda jutnak, hogy már csupán a kemény munka tarthatja őket életben, szépen lassan lebukdácsolnak a lejtőn. – A fiú ezen már elgondolkodott. Talán igaza lehet a nőnek. Van már tapasztalata, tudja, hogy mit csinál. Rá kellene bízniuk magukat, de úgy tűnt, hogy erre a társai nem képesek. – Te bízol bennem? – kérdezte hirtelen a nő. A fiú csodálkozott.

-  Igen – felelte azonnal.

-  Akkor segítened kell megértetni a többiekkel, hogy muszáj komolyan venniük ezt az egészet. Tedd azt, amit én mondok. A saját érdekedben – mondta, majd egy utolsót szívott a cigarettájából, és ledobta maga mellé a földre.

-  Rendben – bólintott a fiú.

-  De most ne beszéljünk többet a munkáról – mosolyodott el ismét a nő, és vékony karjait a fiú nyaka köré fonta.  – Felejtsd el. Azért jöttünk, hogy szórakozzunk, nem igaz? – kérdezte, mire a fiú válaszként megcsókolta. Nem bírt tovább várni, és elszakadni sem tudott már a nőtől. Csoportokba verődött fiatalok haladtak el mellettük hangoskodva, jókedvűen, és mentek be a néhány méterrel arrébb lévő ajtón. Egy szórakozóhely bejáratánál álltak. Odabent pedig a munkatársaik és egyben barátaik várták őket.

-  Menjünk – húzódott el a nő a fiútól, mire az csalódottan bólintott, és egymás kezét fogva bementek…

Egy szórakozóhelyen vagyunk. Elég nagy társaságunk van, hiszen a banda és az egész turné-csapat is eljött. Egy nagy, patkó alakú kanapén ülünk sorban, középen pedig egy asztal, ami tele van mindenféle különböző italokkal. A zene iszonyatos hangerővel üvölt, így csak a mellettünk ülő emberek hangját halljuk. Az asztal felett elhelyezett lámpától eltekintve a helyen sötét van, és a táncparketten csak színes fények villognak a zene ritmusában.

Belekortyolok a koktélomba, miközben a mellettem ülő Harry hangosan felnevet Louis egyik poénján. Louis másik oldalán pedig Eleanor nevetgél, kezében egy ugyanolyan zöld színű koktéllal, mint az enyém. Körbenézek, a társaság minden tagja láthatóan jól érzi magát. Néhányan már el is tűntek a tömegben. Éppen meg akarom kérdezni Harry-t, hogy nem akar-e ő is táncolni, amikor hirtelen mindenki elhallgat, fejüket pedig a tőlünk nem messze lévő bejárat felé fordítják.

Én is odanézek, hogy lássam, mit néznek annyira. Ekkor látom meg felénk közeledni Liamet, aki a szokásostól eltérően van felöltözve. Fekete inget visel, ami meglehetősen furcsa egy olyan vidám és sportos stílusú embertől, mint ő. A borostáját már megszokta mindenki, de ezzel az inggel együtt túlságosan komolynak fest. A haja elegánsan fel van zselézve. Szinte tökéletes a megjelenése. Ráadásul valamilyen furcsa magabiztosságot sugároz, szinte titokzatosan, rejtélyesen. Észreveszem, hogy egy nő van vele, akivel az ujjaikat összekulcsolva igyekeznek felénk. Ahogyan a nőre pillantok, elakad a lélegzetem is.

Gyönyörű. Nem hiszem, hogy láttam már valaha az övénél szebb alakot, elképesztően vékony, mégis formásan nőies és kissé izmos. A szűk, fekete ruhája kiemeli karcsú derekát és a dekoltázsát. Hihetetlenül magas sarkú cipője még jobban megnyújtja az alakját, magassága pedig egy leheletnyivel nagyobb Liamnél. Magabiztosan jár az elegáns lábbeliben, látszik, hogy hozzá van szokva a tűsarkakhoz. Karján egy hatalmas aranyóra díszeleg, a nyakában pedig egy feltűnő nyaklánc vonzza magára a pillantásokat.

Hosszú, sötétvörös haját szorosan összekötve viseli, így minden figyelem az arcára irányulhat. Vonásai szigorúak, mégis valahogyan puhák. A bőre tökéletes tónusú. Piros rúzzsal színezte telt ajkait, amik most egy halvány mosolyra húzódnak, miközben Liam és ő megállnak az asztalunk előtt. Dús, szép ívű szemöldökei alatt a szemfestéke magasan el van satírozva, mégis erős fekete színe van. Hatalmas műszempillái még jobban kiemelik szúrós, sötét szemeit, amivel most kíváncsian néz végig a társaságunkon.

Amikor pillantása elér hozzám, a tekintetünk pár másodpercre egybefonódik. Látom benne a felismerést, és az elszántságot. Olyan hideget, titokzatosságot és sötétséget sugároz, hogy szinte félni kezdek tőle. Még hivatalosan nem találkoztunk, de biztos vagyok benne, hogy ő nem lehet más, csak a srácok új menedzsere. A nő, akinek a kezében van a hatalom, aki mindent és mindenkit irányít, aki minden és mindenki fölött áll, és az egyedüli, akinek a véleménye számít.

Tehát ő Jane. 

Harmadik rész - Hetedik fejezet

Bogota városában nagy volt a felfordulás. Elérkezett a One Direction koncertjének napja, amire minden colombiai lány várt. Bár csak 1-2 hónappal előtte jelentették be a turnét, mégis elkelt minden jegy pár óra alatt. Pedig az itteni a stadium az egyike volt a legnagyobbaknak – több mint 36000 csak az ülőhelyeknek a száma.

Már a nagy esemény reggelén gyülekezni kezdtek a rajongók. Délutánra már elárasztották az egész környéket, és a rendőrség kénytelen volt lezárni a környező utakat. Amikor estefelé megérkezett az első autó, ami a One Direction csapatának néhány emberét szállította, a biztonságiak alig tudták kontrollálni a rengeteg eszeveszetten sikítozó tinilányt. Az autó, amit ezután még több is követett, nehezen és lassan haladva jutott el a hátsó bejáratig. Még itt is nagy volt a tömeg.

Természetesen rengeteg fotós is részt vett az eseményen, akik bármit megtettek volna, hogy lencsevégre kaphassák a legnagyobb sztárokat, akik valaha ebben a városban jártak. Ritka eseménynek számított, ha ilyen híres emberek jártak erre, hiszen Dél-Amerikában nem sok előadó turnézik.

Amikor az utolsó autó megállt, a jelenlévő rajongók már tudták, hogy ki fog kiszállni belőle. Arra viszont nem számítottak, hogy kinek a társaságában.

A fiú után ugyanis egy vörös hajú nő lépett ki az autóból. A tömeg egy pillanatra el is némult a nő láttán. Haja hosszú, sötét és az arca szigorú, mégis tökéletes. Makulátlan öltözete csupa fekete ruhadarabokból állt, amik kiemelték karcsú alakját. Olyan magas sarkú cipőt viselt, hogy öt centivel magasabb volt a mellette lépkedő fiúnál. Összekulcsolták a kezeiket, és mosoly nélkül siettek be a stadium épületébe.

A fotósok vakui villogtak, a rajongók pedig kiabálni kezdtek, de ez nem zavarta a nőt. Hadd tudja meg az egész világ – gondolta. Hiszen már az övé volt a fiú, a birtokában volt. Mint egy eszköz, egy fegyver, aminek a segítségével az ellenségeinek árthat. Már csak vigyáznia kellett rá. Látta, hogy a fiú gondolkozik, ezért tettetett aggódással megkérdezte:

-  Minden rendben?

-  Persze – felelte a fiú egy halvány mosollyal.

-  Előbb-utóbb úgyis mindenki megtudta volna, hidd el – mondta a nő, mert látta a fiún, hogy kissé zavarta a nyilvánosság. Még a kezét is a nőnek kellett megfognia. – Jobb, hogy túlvagyunk rajta előbb.

-  Igen, igazad van – bólintott a fiú.

-  Én képes vagyok kezelni a rajongóidat – bizonygatta a nő, hiszen tudta, hogy a fiú ez miatt aggódik. Igazából már sikerült megtalálnia vele a közös hullámhosszt, és ezért talán – de csak talán – kezdte tényleg megkedvelni. – Nekem nem tudnak ártani. Erős vagyok – mondta, mire a fiú nem válaszolt, csak csodálattal teli pillantással nézett rá. Közben már beértek az épületbe, és csak néhány biztonsági őr volt jelen rajtuk kívül, ezért a fiú megcsókolta a nőt…

-  Egyértelműen a Kiss You a legjobb szám.

-  Nem! – rázom meg a fejem. – A You And I a legszebb dal, amit valaha hallott a világ! – közlöm ellentmondást nem tűrő hangon, de a szám sarkában mosoly bujkál.

-  Akkor már inkább a Little Things – vágja rá Eleanor, és én elgondolkodom.

-  Na jó, itt megegyezhetünk – bólintok, mire Eleanor elneveti magát. – Harry, te mit gondolsz?

Éppen a Bogota-i stadium öltözőjében ülünk. A fiúk készülődnek, amíg mi Eleanorral véresen komoly vitákat folytatunk arról, hogy melyik a legjobb daluk. Kíváncsi vagyok Harry véleményére, de ekkor látom, hogy más dolga akadt. Az egyik tükörrel szemben ül, mögötte pedig Lou, a fodrász áll, kezében egy hajvágó ollóval.

-  Kizárt, hogy levágd a hajam! – tiltakozik Harry felháborodva.

-  De Harry, muszáj. Túl hosszú! – mondja Lou. – Csak öt centit – teszi hozzá kompromisszumként, majd az ollójával veszélyesen közelít a göndör fürtök felé.

-  Nem! – kiált fel Harry, és feláll. Lou próbálja visszaültetni, de nem jár sikerrel. Harry nevetve kitér az útjából és elmenekül. A nő sóhajtva rázza a fejét.

-  Előbb-utóbb megunja ezt az elhanyagolt rocksztár-kinézetet – mondom Lounak megnyugtatásképpen.

-  Rólam beszéltek? – jön oda hozzánk Louis, akinek a haja szintén hosszabb a megszokottnál, és a ruhái sem a legelegánsabbak.

-  Nem, bár te is kezdesz úgy kinézni, mint egy ősember – közli Eleanor, a barátja egyre növekvő borostájára célozva.

-  Kösz szépen, Eleanor, nagyon kedves vagy – mondja poénkodva Louis, de ekkor már mindenki szakad a nevetéstől. Kicsit tovább nézem Harry mosolyát a kelleténél…

-  Harry! – hallatszik egy szigorú női hang kintről. Harry elfordul, és a társaságból kiszakadva az ajtóhoz megy. A falnak támaszkodik, a menedzser pedig vele szemben áll, így nem látom, csak a vörös haját. Idebent a viccelődés tovább folytatódik, de én akaratlanul is a nő és Harry fojtott hangú beszélgetésére figyelek. Nem hallom jól. Vajon miről beszélhetnek? Harry ideges, érzem.

Pár perc múlva Harry visszatér. A mosoly eltűnt az arcáról.

-  Beszélhetünk, Jasmine? – kérdezi, mire reflex-szerűen bólintok, felállok, majd kicsit félrehúzódunk.

-  A menedzserünk nem akarja, hogy itt legyetek az öltözőben Eleanorral – közli Harry.

-  Tessék? – nézek rá csodálkozva. Mindig az öltözőben szoktunk lenni a srácokkal a koncertek előtt.

-  Ne kérdezd, hogy miért, fogalmam sincs – vonja meg a vállát. – De szerinte az lenne a legjobb, ha csak az lenne itt, akinek szükséges.

-  És szerinted ez így oké? – kérdezem, miközben próbálok kiigazodni rajta. Úgy veszem észre, mintha meg akarna felelni ennek a nőnek valamiért, és ez nem tetszik.

-  Nem zavartok minket, tudod jól – mondja a szemembe nézve. – De ha ő azt mondja, hogy így jobban tudunk koncentrálni a felkészülésre, akkor el kell hinnem. Biztos jobban tudja.

-  Hát, rendben – pislogok megszeppenve. Ilyesmi még nem fordult elő. De ha Harry ezt akarja, akkor elmegyek. Úgyis kezdődik a koncert hamarosan. – Eleanor, gyere, keressük meg a helyünket! – szólok neki, mire feláll és sok sikert kívánva elköszön Louis-tól.

-  Ügyesek legyetek! – mondom Harrynek, és egy puszit nyomok az arcára, mire elmosolyodik. Eleanor odajön hozzám, és együtt kimegyünk az öltözőből.

Azon gondolkodom, mi történhetett. Nekem úgy tűnik, hogy Harry valamiért tart ettől a nőtől, de mi lehet az oka? Semmi ilyesmire nem volt még példa, mindig gátlástalan és barátságos volt a csapatban a hangulat. De most valami megváltozott. Bár még személyesen nem találkoztam a nővel, azt hiszem, ő lehet az oka mindennek. Nem gondoltuk az elején, hogy változások lehetnek, de mégis ez történt. Mióta Louis és Harry újra barátok lettek, minden olyan volt a bandában, mint mielőtt összevesztek. Most viszont új nehézséget kell leküzdeniük, és nem tudom, hogy biztosan az lesz-e a jó, amit ez a nő mond nekik. És van egy olyan érzésem, hogy ez még csak a kezdet…